Recepciós állásra direktbe fogom elküldeni az önéletrajzomat. Nekem való feladat, mivel ismerem az összes programot, én is kipróbálom őket, így hiteles tudok lenni. A diplomám megvan hozzá és mindenféle egyéb vendéglátós képesítésem.
Tanulom a nyelvet és addig nem nyugszom, amíg ki nem próbálom
magam ezen a területen. Menjenek a spanyol ajkúak, meg a philippino-iak
takarítani, akik nem beszélnek angolul, csak tőmondatokban. Elvégeztem egy
csomó iskolát Magyarországon, a franc se megy takarítani akkor, azzal nem
leszek előrébb. Kis bátorság kell. Nagyobbat kell lépni, nem vissza. Itt az a
gond az új bevándorlókkal, hogy nem mernek. Mit? Semmi! Nem mernek telefonálni,
hivatalba egyedül intézkedni, utazni. BE VAGYUNK KORLÁTOZVA! Pedig nem kéne.
Aki mer, az nyer.
Kicsit elkapkodtam az álláskeresést, de mindig csak szép
lassan jövök rá, mire vágyom igazán. Idő kell mindenhez, mire rájövök, tényleg
azt akarom.
Tegnap beszélgettem
indiai ismerősömmel, hogy amikor ő kijött 15-20 évvel ezelőtt, akkor szegény
kis diákként kezdte pályafutását. A lakótársai nem beszéltek angolul semmit. Ő
tudott némileg, mert Indiában sokan beszélnek angolul az angol gyarmatok miatt...
- Úgy tanultam meg angolul, hogy a többiek mindig engem
kértek meg, hogy intézzem nekik ezt azt, telefonáljak. Erre egyre jobban kezdem
beszélni és most sales manager-ként dolgozom a legnagyobb ausztrál
telefontársaságnál, a Telstránál, immáron 11 éve. - mondta.
Emlékszem közép
sulit is úgy választottunk a családdal, hogy ne legyen nagyon nehéz elvégezni.
Hiba volt. A francia vagy angol-spanyol kéttannyelvű iskolát is túl nehéznek
gondoltuk. Pedig nem az, megcsinálták mások is. Semmi se nehéz, csak akarni
kell. Nincsennek korlátok, legalábbis nekem nincsennek többé. Erre Új-Zélandon
jöttem rá. Büszke voltam magamra, hogy levezettem 3000 km-t teljesen egyedül 11
napon át. Azt se tudtam hol alszom a hét második felében, csak szabad voltam és
ott aludtam, ahol tetszik. Nem akartam szállást foglalni, kötve lenni időhöz
vagy km-hez. Némileg muszáj volt haladnom, mert meg volt a jegyem a visszaútra
és általában minden recepció bezárt este 8-kor. Csupán ennyi gondom volt, más
nem. Utam végén el voltam keseredve, hogy nem akarok még Christchurch-ba
visszaérni. Nem akartam visszacsöppenni a valóságba, mivel olyan szabad voltam
arra hétre. Csak egyedül a világ legtávolabbi pontján, ahol valóban érzed ez a
világ vége, innen már csak "felfelé" utazhatsz, mert délen már semmi
nincs, legalábbis ember lakta területek nincsennek. A Csendes-óceáni kis
szigetek sem nevezhető túl nagy civilizációnak... Legelső elérhető pont
Ausztrália, ami szintén egy sziget. Onnan se ki, se be, ha a határon úgy tartja
kedvük.
A nehezebb utat kell
választani mindig, mert azzal hosszabb távon jobban járunk. Ez igaz
párkapcsolatra, munkára, kivándorlásra. A legnehezebb Svájcba, Ausztráliába,
USA-ba bekerülni. Miért? Mert ott van pénz és lehetőség. USA-ban nagy üzletet
tudsz csinálni, mert 300 millió ember van. Ha van egy jó ötleted, ott meg
veszik. Orvosként Ausztráliában keresel évi 3-400.000 dollárt, USA-ban évi 1
milliót. Svájcba jól kereshetsz, még ha csak 8 millió ember lakik, akkor is.
Ausztráliában 22 millióan laknak hivatalosan az egész USA nagyságú kontinensen,
de a kereset kiugróan magas, főleg az építőiparban és főként a bányászatban.
Minden attól függ
mit csinálsz. A megélhetés és fizetés arányok azonosak mindenhol a ranglétra
legaljától a közepéig. Onnantól kezdve már érdemes vándorolni egy-egy jobb
fizetés miatt az egyik országból a másikba.
A könnyebb úttal rövid távon járunk csak jól
és utána rájövünk, hogy kár volt ezt választani. Hányszor szidtam már magam,
hogy miért nem mertem lépni. Be voltam korlátolva azért. Már nem vagyok. Ennyi
utazás és élettapasztalat után rá kellett jönnöm, hogy mindig nagyobbat kell
lépnem, mint amire jelenleg képesnek érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése